Gyakran elhangzik, hogy a betegség lelki eredetű és a gyógyulás feltétele a lelki problémák megoldása. Sajnos nem tudom megmondani, hogy ez mennyiben igaz. Még most is elszorítja a szívemet a fájdalom, hogy az én férjem, aki rendkívül tiszta életet élt, hitt a sok munkában, a családban, a barátságban, nem élt mérgekkel (se kávé, se cigaretta, kevés alkohol), elkezdte magát marcangolni, hogy betegségével milyen bűnökért lakol. Na persze nekem fiatal, kisgyerekes feleségként volt azért egy kis listám sérelmeimről. Az önmarcangolást én sem úszhatom meg, hogy tudtam volna megakadályozni a betegség kialakulását vagy elérni a gyógyulását.
Minden elkezdődik valahogy
Nem csendesen, észrevétlen jött hozzánk a daganat. Egyértelmű volt, hogy baj van, mivel a férjem egyre többször érezte rosszul magát, fájt a gyomra. Türelmetlenné vált velem, a gyerekekkel, akkor 6 és 8 éves kisfiúkkal. Orvoshoz menni nem akart, mert anélkül is rendbe jön. Elég konfliktusos volt a sok könyörgés, végül felkereste az ország egyik legnevesebb belgyógyászának magánrendelését, ahol közölték: még egy vizsgálatot elvégezhetnének, de nem teszik, mivel a stressz a panaszok oka. Kb. két hónap múlva egy áttáncolt iskolabál hajnalán elviselhetetlen fájdalomra ébredt, vissza az orvoshoz, kiderült gyomorrákja van.
A jeges rémület ellenére reménykedtünk, hiszen annyiszor kellett már nehéz feladatot megoldanunk. Az események felgyorsultak. A gyomrát eltávolító majd 5 órás műtétet követően tudtuk meg, hogy a daganatnak áttétje van, ami a kis esélyt szinte reménytelenné teszi. Az orvosok egy-két hónapot mondtak, még két évet élt. Hihetetlen.
Társnak lenni betegségben
Hazajött a férjem, gyomor nélkül, ami önmagában is képtelenségnek tűnt. Korábbi életünk lezáródott, a karrier, a kellemes programok, helyettük bizonytalanság, tanácstalanság jelent meg. A végtelen szomorúság, ahogy gyerekeinkre néztem.
DE bíztunk benne, hogy sikerül meggyógyulni. Fejtörés, hogy lehet a rák ellen küzdeni, a sok tanács, telefonok, hogy ki, mit hallott, látott és ajánl teljes meggyőződéssel, aminek mind utánanéztem. Aztán a döbbenet, hogy a gondosan kiválasztott alternatív szerektől mind elzárkózik a férjem. Csalódott, sőt mérges voltam, hiszen úgy éltem meg, hogy nem tesz meg mindent a betegség legyőzéséért. Ő bízott az orvosában és valóban az első kemoterápiát azonban jól viselte és az eredmények azt mutatták meggyógyult. Nagyon büszke voltam rá. El is mentünk nyaralni ennek örömére, de már ott újból elkezdődtek rosszullétei. Kiderült, gyomor nélkül igen, de az újra terjedő rákkal nem lehet együtt élni.
Férjem ekkor szembesült vele először, hogy nem biztos, hogy sikerül meggyógyulnia. Ekkor beszéltünk arról, hogy esetleg meghal. Ez nekem, de neki is tulajdonképpen felszabadító volt. Aztán már nem beszéltünk róla, csak tettük, amit nagyon kellett (praktikus dolgok, bankszámla stb.).
Belátni, gyengék vagyunk
Ez az időszak kegyetlen volt, gyakran húzódott vissza dolgozó szobájába, mert nem akart bennünket terhelni szenvedésével. Mindenfelé mentem és nem értettem, miért nem tudják az orvosok fájdalmait enyhíteni.
Nem tudtam aludni és kimerült voltam. Majd egy álomban úgy éreztem, hogy össze vagyunk kötözve és egy domboldalon gurulunk lefelé és bármikor bezuhanhatunk egy szakadékba. Tudtam, hogy el kell engednem, mert rámegyek. Ez volt az a pont, amelytől már nem volt szabad minden rezdülését, problémáját teljes mélységében átélnem, mert azt már nem bírtam volna ki.
Ott voltam férjem mellett, de a gyerekek felé fordultam. Gondolkoztam azon, hogy az én életemben milyen tanulságok voltak (árva vagyok), amivel segíthetem őket, hogy a legkisebb sérülést szenvedjék el. Azt éreztem, tudom, mit kell tenni: meg kell élni, ami velünk történik, de az életet kell választani. Tudatosan keresnem kellett a terhek ellensúlyozását, ami nekem bármily földhözragadtnak tűnik, de a testi-lelki felüdülést nyújtó masszázs volt.
A férjem újabb műtéten esett át, majd egy második kemoterápiát kezdett és addig élt, ameddig azt bírta. Ekkor szinte minden alternatív gyógymódot kipróbált, amiben kicsit is bízott. Amikben én egyre kevésbé hittem, mert közelről láttam, hogy a beteg ember szívesen vásárol reményt és van, aki azt jó pénzért árulja.
Sokasodtak a bajok, de ő tartotta magát, dolgozott, ameddig bírt. Igazán nehéz volt szembesülnöm az időközben csontig fogyott, izzó szemű öregemberrel, aki tele volt bajokkal, testi kellemetlenségekkel, szeretettel, ragaszkodással.
Elment
Szóba sem jött, hogy kórházban haljon meg, otthon, velünk volt végig. Nem búcsúzott, talán reménykedett. Úgy nézett ki, hogy karácsonykor fog meghalni, de végül december 30-án kora reggel ment el. Felébresztettem a gyerekeket, hogy búcsúzzanak el édesapjuktól, mert bár nem fog válaszolni, de hallja őket.
És ami utána maradt
Az ember első időkben számtalanszor idézi fel aprólékosan, hogy mi, hogy és miért történt, mit kellett volna másként tenni, ki mennyiben volt hibás. Hozzátartozónk halála, bármily hosszú küzdelem után következik be, mint egy bárdütés oly fájdalmas. Aztán jön a temetés, a gyász és azt hiszed vége a világnak, de arra kell ébredj, nincs vége.
Viselnünk kell a sorsunkat. Az összeomlott élet toldozása, folytatása, lecserélése jön, kinek mi, mert az élet mindenekfelett élni akar. Igyekszem ezt közvetíteni a gyerekeknek, mert nem szeretném, ha már életük elején kedvüket veszítenék. Nekem pedig sok a dolgom és még mindig nagy a felelősségem. Az idő és a barátok valóban sokat segítenek.