Gyakran elhangzik, hogy a betegség lelki eredetű és a gyógyulás feltétele a lelki problémák megoldása. Sajnos nem tudom megmondani, hogy ez mennyiben igaz. Még most is elszorítja a szívemet a fájdalom, hogy az én férjem, aki rendkívül tiszta életet élt, hitt a sok munkában, a családban, a barátságban, nem élt mérgekkel (se kávé, se cigaretta, kevés alkohol), elkezdte magát marcangolni, hogy betegségével milyen bűnökért lakol. Na persze nekem fiatal, kisgyerekes feleségként volt azért egy kis listám sérelmeimről. Az önmarcangolást én sem úszhatom meg, hogy tudtam volna megakadályozni a betegség kialakulását vagy elérni a gyógyulását.
Minden elkezdődik valahogy
Társnak lenni betegségben
Hazajött a férjem, gyomor nélkül, ami önmagában is képtelenségnek tűnt. Korábbi életünk lezáródott, a karrier, a kellemes programok, helyettük bizonytalanság, tanácstalanság jelent meg. A végtelen szomorúság, ahogy gyerekeinkre néztem.
DE bíztunk benne, hogy sikerül meggyógyulni. Fejtörés, hogy lehet a rák ellen küzdeni, a sok tanács, telefonok, hogy ki, mit hallott, látott és ajánl teljes meggyőződéssel, aminek mind utánanéztem. Aztán a döbbenet, hogy a gondosan kiválasztott alternatív szerektől mind elzárkózik a férjem. Csalódott, sőt mérges voltam, hiszen úgy éltem meg, hogy nem tesz meg mindent a betegség legyőzéséért. Ő bízott az orvosában és valóban az első kemoterápiát azonban jól viselte és az eredmények azt mutatták meggyógyult. Nagyon büszke voltam rá. El is mentünk nyaralni ennek örömére, de már ott újból elkezdődtek rosszullétei. Kiderült, gyomor nélkül igen, de az újra terjedő rákkal nem lehet együtt élni.
Férjem ekkor szembesült vele először, hogy nem biztos, hogy sikerül meggyógyulnia. Ekkor beszéltünk arról, hogy esetleg meghal. Ez nekem, de neki is tulajdonképpen felszabadító volt. Aztán már nem beszéltünk róla, csak tettük, amit nagyon kellett (praktikus dolgok, bankszámla stb.).